Gyerekként apám nagy férfibiciklijén próbáltam egyensúlyozni az egyik pedálra állva, úton a hajnali moslékcipelésből hazafele (a bicikli a teher cipelését szolgálta, egyedül nem bírtam el a két nagy edényt). Tekerni nem is próbáltam, mert nem ért le a lábam a pedálig a vázmerevítő felett.
Minden vágyam az volt, hogy legyen egy kisebb biciklink (sajátról nem is álmodhattam). Persze tartottam is a vágyam teljesülésétől, mert tudtam, hogy akkor meg kell tanuljak biciklizni.
Egy karácsonykor teljesült az álmom, a félelmem hamar tovatűnt, megtanultam biciklizni (na jó, nem lettem azóta sem virtuóz).
Párkapcsolatomban sokszor attól tartok, hogy bár évek óta vágyunk annak teljesebb megélésére, lehetőségeink kibontakozására, és közben attól tartok, hogy amint megadatik, nem tudok majd mit kezdeni a lehetőséggel, minden kéziféket felrántok nyúlcipő gyanánt.
Közben a biciklis tapasztalatom azt mondja velem, hogy no panic. Majd megadatik minden, ami kell. Ha nem is leszek virtuóz a társas létben az elején, majd csiszolom magam.
P.s.: elő is kotorom a cangámat, immár a férfibiciklit, amelyről leszereltem a klipszeket (hogy el ne tanyázzak :o) mielőtt másra gondolnál).
Nem értek a nagy dolgokhoz, meg kicsit másfelől közelítve, de talán van olyan is, hogy most nem egyedül vagy azzal a biciklivel, nem egyedül tolod és tartod egyensúlyban. :)
VálaszTörlés